Mi hiányzik Dél-Morvaországból? Az emberek, a nyelvjárás és a hétköznapi dolgok

Aki valahol felnő, az a körülötte lévő dolgok közül sokat egyáltalán nem érez különlegesnek. Egyszerűen ott vannak.

Az emberek, akik köszönnek neked, az ismerős utcák, a kertek, a gyümölcs, amely éppen valahol megtermett, a beszéd, amelyet mindenki használ körülötted.

Az ember nem gondol rá.

Csak amikor Dél-Morvaországból átköltöztem Jihlavába, a Vysočinára, kezdtem fokozatosan rájönni, hogy mennyi ilyen hétköznapi dolgot tartottam valójában magától értetődőnek. Némelyik szinte rögtön hiányozni kezdett. Mások csak idővel.

És talán az lepett meg a legjobban, hogy ezek nem nagy dolgok. Inkább apróságok.

Dél-Morvaország, ahogyan magamban őrzöm.

✕ ❮

❯

Az emberek és a hétköznapi csevegés

Amikor Dél-Morvaországra gondolok, leginkább az emberek jutnak eszembe. Mindig nyitottnak, kommunikatívnak, gyakran mosolygósnak és jó szívűnek tűntek. Persze nem azt mondom, hogy mindenki ilyen volt. Az nem is lehetne. De hozzászoktam egyfajta kommunikációhoz, amely ma néha hiányzik valahol.

A morvaiak nagyon tudtak nevetni, még akkor is, ha nehéz munkájuk volt, vagy az életük nem mindig volt könnyű. Mindig találtak legalább egy percet a tréfára, arra, hogy leüljenek együtt és nevessenek. 🙂

És éppen ez a vidámság, és az a képesség, hogy egy hétköznapi napból is szép pillanatot teremtsenek, volt bennük mindig szimpatikus. Talán azért is, mert nálam is hasonló a helyzet. Szeretek nevetni, és szeretem azokat az embereket, akikkel egyszerűen jó lenni, és akikkel szívből lehet nevetni. 🙂

Bement az ember a boltba, néhányszor találkozott ugyanazzal az eladóval, váltottak pár szót, és fokozatosan már nem csak arról szólt, hogy kifizeti és elmegy. Egy idő után már kicsit ismerték egymást.

A falvakban ennek persze volt egy kis hátránya is. Ott viszont mindenki szerette tudni mindenkiről mindent. Ki hová ment, ki jött meg, ki kivel volt, kinél mi történik, és mi az újság. Néha szinte már sok volt, de ma inkább csak mosolygok rajta. Ez is hozzátartozott ehhez a környezethez. 🙂

Volt ebben valami különös keveréke a közelségnek, a kíváncsiságnak, és annak, hogy az emberek egyszerűen tudtak egymásról.

Kertek, gyümölcs és az érzés, hogy körülöttünk mindig nő valami

Egy másik dolog, ami hiányzik, a föld. A talaj. A kertek. Az az érzés, hogy az ember körül mindig nő valami.

Nekünk magunknak nem mindig volt kertünk. Mégis hozzászoktam, hogy ha valakinek sok gyümölcse volt, és már nem tudta, mit csináljon vele, odaadta mondjuk a szomszédnak vagy egy munkatársnőnek. Akkor ez teljesen természetesnek tűnt. És eszembe sem jutott volna, hogy egyszer majd hiányozni fog egy tál frissen szedett szeder. Vagy a házi szőlő.

Pedig éppen a szőlő hiányzik ma néha igazán. Azelőtt ezt soha nem hittem volna. 🙂

Miután Jihlavába költöztem, ráadásul egy ideig egyáltalán nem tudtam, hol szerezhetem be egyes dolgokat. Hol vehetek fekete ribizlit, egrest vagy más gyümölcsöt. Ma már persze tudom, hová menjek. De eltartott egy ideig, mire megtaláltam az új helyeimet.

És talán mindebből nőtt ki a mai örömöm is a loggián való növénytermesztés iránt. Bár csak pár négyzetméter, szeretem azt az érzést, hogy elültetek valamit, az növekedni kezd, én pedig aztán leszedhetem a saját paradicsomomat, paprikámat vagy pár levelet a fűszernövényekből. Van ebben valami bensőségesen ismerős.

Szőlőültetvények és szőlő, amelyek ma néha igazán hiányoznak.

✕ ❮

❯

Néhány íz egyszerűen megmarad

Dél-Morvaországhoz ízek is kötnek. És igazából nem tudom megmondani, hogy az ételek, amelyeket máshol megkóstolok, tényleg mások-e, vagy csak én érzékelem őket másképp. Minden vidéknek megvannak a maga szokásai, receptjei és módja, ahogyan bizonyos dolgokat elkészítenek. De időnként megkóstolok valamit, és azt gondolom, hogy ez egyszerűen nem egészen az igazi. Másképp ízlik. Nem kifejezetten rossz. Csak más.

És fordítva, néha elég egy ismerős íz vagy illat, és az ember gondolatban hirtelen évekkel visszautazik.

Különös, mi mindent őriz az emlékezet. Néha nem emlékszünk a pontos dátumra, sem arra, mi volt rajtunk akkor, de egy illatra vagy ízre teljesen pontosan emlékszünk.

A meleg szél

Az egyik dolog, amit a költözés után igazán megéreztem, az időjárás volt. A Vysočinán összességében hűvösebbnek érzem. És talán a szélen érzem a legjobban. Dél-Morvaországban emlékszem olyan napokra, amikor fújt a szél, de meleg volt. Kiment az ember, és nem érzett benne hideget.

Itt néha az az érzésem, hogy még egy szép napon is talál a szél módot, hogy emlékeztessen, a Vysočinán vagyunk. 🙂

Talán ez teljes apróság. De éppen az ilyen apróságokat kezdi az ember észrevenni, amikor elköltözik máshová. Azelőtt eszembe sem jutott volna, hogy egyszer még a meleg szélre fogok emlékezni.

És aztán a mi beszédünk

Az is hiányzik. Malú, velkú, takovú… (a standard csehben „malou, velkou, takovou”, vagyis kicsi, nagy, olyan). Szavak és végződések, amelyek egész életemben teljesen természetesnek tűntek. Amíg el nem költöztem valahová, ahol persze nem így beszélnek. És ma, ha valahol meghallok egy ismerős nyelvjárást, szinte mindig felfigyelek. Néha tényleg elég egyetlen mondat. És máris az az érzésem, hogy valahogy ismerem azt az embert, pedig persze egyáltalán nem ismerem. Csak a beszéd ismerős. És különös módon közel áll hozzám.

Falusi mulatságok, táncmulatságok és rockkoncertek

Amikor felidézem azt az időt, amikor Dél-Morvaországban éltem, ide tartoznak a különféle falusi mulatságok, táncmulatságok, koncertek és rockbulik is. Akkor ebben semmi különöset nem láttam. Egyszerűen tudni lehetett, hogy valahol lesz valami, és mentünk táncolni. Az élet mindennapi része volt. És éppen ez talán az egyik olyan dolog, amelyet az ember csak visszatekintve kezd felismerni.

Festett borospincék és kápolnák – egy darab a morva hagyományból.

✕ ❮

❯

Visszatérés az ismerős helyekre

Dél-Morvaországba még mindig nagyon szívesen térek vissza. És minél idősebb vagyok, annál inkább úgy érzem, hogy nem csak egy bizonyos helyre térek vissza. Visszatérek az életem egy részébe is. Elég végigmenni egy ismerős utcán, és hirtelen eszembe jut valami, amire évek óta nem gondoltam. Meglátok egy házat, és eszembe jutnak az emberek. Elmegyek egy hely mellett, és hirtelen felidézem, mi történt ott valamikor. Néha teljes apróság. Egy mondat. Egy kép. Valakinek a nevetése. És hirtelen az egész egy pillanatra megint sokkal közelebb van.

Talán éppen ezért térek vissza oda ilyen szívesen. Nemcsak azért, ahogyan Dél-Morvaország kinéz. Hanem azért, amit ott őrzök az emlékeimben.

Pipacsos mező és egy falu a láthatáron.

✕ ❮

❯

Az otthon több helyen is lehet

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Jihlavában ne érezném jól magam. Éppen ellenkezőleg. Itt is fokozatosan megtaláltam a helyeimet, az útjaimat és a szokásaimat.

Szeretem Jihlavát és a körülötte lévő természetet. Tetszik, hogy sok minden karnyújtásnyira van. És már régóta tudom, hol mit szerezhetek be, vásárolhatok, vagy hová mehetek. Csak eltartott egy ideig. Valószínűleg úgy, mint mindennel, ami az embernek ismerőssé kezd válni.

És talán éppen a költözésnek köszönhetően értettem meg, hogy az ember szerethet egy helyet, ahol most él, és közben még mindig hiányozhat neki néhány dolog onnan, ahonnan származik. Az egyik nem zárja ki a másikat.

Dél-Morvaországot még mindig magamban hordom. A beszédben. Az emlékekben. Az ízekben. Abban, ahogyan a kertekre nézek és mindenre, ami bennük terem. Abban, hogy megörvendeztet néhány szó egy idegennel. És talán abban is, hogy néha hiányzik az a meleg szél, amelyet akkor szinte észre sem vettem.

És minden alkalommal, amikor visszamegyek, különös érzésem támad. Néhány dolog megváltozott. Mások ugyanolyanok maradtak. És valami mindebből bennem is megmaradt.

Ma már máshol van az otthonom, de soha nem felejtem el, honnan származom. Dél-Morvaország mindig része lesz az életemnek, az emlékeimnek és magamnak is. És mindig szívesen térek majd vissza oda. 🙂